0

Szexológiatörténet

A szexológia történetérõl


Krafft-Ebing grazi pszichiáter, törvényszéki elmeorvosi szakértõ. Õt tartják a szexuálpatológia megalapozójának. Psychopathia sexualis 1886.

Mûködése nyomán a szexuálpatológia a pszichiátria egyik önálló része lett és az elmeorvosok figyelmét a nemi élet rendellenességei felé fordította.

Magnus Hirschfeld berlini orvos. Korát megelõzõ próbálkozása volt a homoszexualitás gyakoriságának felmérése. Egyben nagy harcosa volt a homoszexualitás elleni törvények eltörlésének és a homoszexuálisok egyenjogúságának. Elõször foglalt állást az onánia kórtani túlértékelésével szemben. Azt képviselte, hogy az onánia a serdülõkorban nagyon gyakori, és ha átmeneti jelenség, káros hatása nincs.

A korszellemet, szexuális attitûdöket tükrözõ munkák közül: Otto Weininger (szexuálfilozófus): Nem és jellem. (“Férfié a penis, vagináé a nõ”.) “A nem meghatározza a jellemet is.”

Magyarországon Tóth Tihamér: Tiszta férfiúság. A fiúknak kötelezõvé tették ezt a könyvet. Önkielégítést bûnnek tartja és a házasságon kívüli és elõtti szexualitást.

Freud: hangsúly a szexualitáson, libido szerepe, pszichoszexuális fejlõdés. Freud tanulmánya az 1905-ben megjelent “Három értekezés a nemiség elméletének tárgykörébõl” címû a pszichoanalitikus szexuálpatológia szempontjából olyan jelentõségû, mint Krafft-Ebing könyve volt a leíró szexuálpatológia szempontjából. Freud e könyvben átvette és világosabban fogalmazta Krafft-Ebing osztályozási módját. A magyarázatok a szexuálpatológiai jelenségek megközelítésének olyan modelljét rajzolták meg, amelyet ma is érvényesnek tekintünk.

Havelock Ellis és Stanley Hall: e két jelentõs pszichológus foglalkozott elõször a nemiség megnyilvánulásaival Amerikában. Tanulmányozták a szexuális élmény természetét, különösen sokat vizsgálták az önkielégítést. Õk voltak az elsõk, akik az önkielégítés szinte általános elterjedtségét fiúk között megállapították és akik határozottan kijelentették, hogy az önkielégítés a szexuális ösztön fejlõdésének szerves része, ezért az kórosnak nem tekinthetõ. Hirdették a szexuális felvilágosítás fontosságát. Az õ munkásságuk fogalmazta meg a szexológia iránti igényt.

Kinsey: a szexuális viselkedés legnagyobb szabású és elméletileg is legfontosabb kutatása. Kinsey és munkatársai felmérése volt. Kinsey terve az volt, hogy az amerikai felnõtt lakosság minden csoportjából és rétegébõl nagyobb számú egyedet részletesen kikérdez arról, hogy nemi élete hogyan zajlott le. Kb. 15 év alatt 3 munkatárs bevonásával közel 10.000 ember adatait sikerült is megszerezni. Erre épült a vizsgálatról beszámoló két hatalmas kötet. Az egyik “Az emberi hím nemi magatartása” 1948 és a másik “Az emberi nõstény nemi magatartása” 1953. Kinsey és munkatársai számos igen fontos problémát vetettek fel. Elsõként támasztották alá megbízható adatokkal a nõi orgazmus klitorális eredetének felfogását, amely a pszichoanalitikus elmélet nyomán már-már túlhaladottnak látszott. A pszichoanalitikusok ugyanis a klitorális kielégülés felnõttes formájaként a vaginális orgazmust tekintették. Számos nõgyógyász már régebben is állította, hogy a hüvely falában nincs olyan sok érzõ idegvégzõdés, hogy a hüvelyhám speciális receptorszervnek tekinthetõ legyen. A klitoris viszont a hímvesszõ makkjához hasonlóan rendkívül gazdag érzõ beidegzõdésû. Hasonlóan fontos kérdés a különbözõ – természetellenesnek vagy perverznek minõsített – szexuális cselekmények elõfordulási gyakorisága. Vizsgálatai kimutatták, hogy mûveltségi és életmódbeli különbségek nagy eltéréseket okoznak a szexuális viselkedésben, a társadalom igen jelentékeny hányadában azonban elõfordulnak a heteroszexuális érintkezés korábban rendellenesnek tûnõ formái is, mégpedig nagy gyakorisággal. Kimutatták, hogy az a nemi élet, amelyet az emberek általában élnek büntethetõ lenne az ott érvényes törvények szerint (amelyek pl. tiltják az orogenitális vagy az anogenitális kielégülést, nem ritkán még az extramatrimonális kapcsolatot is). Kimutatták, hogy a férfiak 37 %-ának életében elõfordult homoszexuális tapasztalat. Többségük ennek ellenére nem lett homoszexuális.

William H. Masters és Virginia Johnson (házastársak voltak): a nemi közösülés aktusát laboratóriumi körülmények között tanulmányozták. Több száz kísérleti személy kielégülését elemezték, színes filmeket készítettek, olyan – önkielégítésre alkalmas – eszközöket kreáltak, amelyek belsejébe képtovábbító berendezés és megvilágítás volt elhelyezhetõ. Nemcsak önkielégítéses orgazmusokat vizsgáltak, hanem hetero- és homoszexuális párok közösülését is. E kutatásaikról “Emberi szexuális reakció” címû 1966-ban megjelent könyvükben számoltak be.

Európában a háború után a legnagyobb arányú tudományos kutatómunka az NSZK-ban indult meg Hans Giese Hamburgban szexológiai és szexuálpatológiai intézetet hozott létre. Munkáiból a homoszexualitással kapcsolatos vizsgálatai a legismertebbek. A homoszexuális élménymód sajátosságait is leírta.

admin

Leave a Reply